Kikerülhetetlen kérdés, hogy a vallás és az ihlet miért fonódott össze már az ókori alkotók életében is, valamint miért távolodott el a kettő napjainkra. Egy vallásos alkotó számára hogyan segít a hit az ihlet elérésében? Ágoston Enikő Anna kérdéseire Élő Csenge Enikő válaszol, aki vallástörténész és költő, főként az ókori időszakkal foglalkozik, de a saját vallása is áthatja a hétköznapjait, segíti az alkotói folyamatát. A Mi az ihlet? interjúsorozatban arra keressük a választ, hogy mit jelent az ihlet ma, és lehámozva az elavult jelentésrétegeket hogyan korszerűsíthetjük a fogalmat.
KULTer.hu: Vallástörténészként főként az ókori időszakkal, azon belül is a platonizmussal foglalkozol. Milyen ihletfelfogásokkal találkoztál? Az ókori alkotók életében miért fonódott össze olyan szorosan a vallás és az ihlet jelenléte?
Az archaikus görög kultúrában az ihlet sokkal inkább vallási, ontológiai fogalom, semmint pszichológiai. Talán az ἐνθουσιασμός, entüsziaszmosz az egyik legfontosabb terminus, ami szó szerint azt jelenti, benne van az isten, istennel telített.
A költő az isteni hang, rajta keresztül szólalnak meg istenek.
Az ihlet nem tanulható, mert egy isteni adomány, és egyúttal μανία, mánia is, ami megszállottságot jelent, de nem pejoratív értelemben, hiszen maga a mánia is isteni eredetű. Platónnál is tovább él ez hagyomány, de ő élesen bírálja, lealacsonyítja a költőt és magát a költészetet, főként a korai és középső dialógusaiban. A költő csak egy szócső, a költészet nem τέχνη, tekné, mesterség, és nem ἐπιστήμη, episztémé, tudás,
az alkotás isteni erő hatására történik, de ez csak az utánzás utánzása.
Ugyanakkor a Phaidrosz című dialógusban azt írja, „a legnagyobb javak őrületből származnak”. Persze a mániák közül is a legmagasztosabb az éroszi, ami egyfajta filozófiai mánia, ami az ideákhoz emel. Fontos fogalom még az ἔκστασις (eksztászisz), ami a lélek testből való kilépése a transzcendens felé, ez kétségkívül egy ihletett állapot, sőt, maga az anamnézis is, ami Platón legfontosabb metafizikai fogalma.
Sajnos a költő, hiába isten által ihletett szócső, az igazság megismerésére soha sem lesz képes, hiszen hiányzik belőle a logosz.
Az igazság a filozófus kiváltsága. Azt hiszem, az ihlet és a vallás fogalma nem fonódott össze, hanem eleve össze volt fonódva az ókorban. Hogy miért? Mert minden össze volt fonódva az istenekkel. Már a preszókratikusoknál azt olvashatjuk, Milétoszi Thálésznál, hogy „minden tele van istenekkel”.
KULTer.hu: Szerinted manapság a vallások miért szorulnak egyre inkább háttérbe? Hogyan fonódhatnának újra össze az emberek életével? Hogyan érdemes értelmeznünk, bevonnunk az életünkbe egy vallást, vagy hogy lehetne változtatnunk az életünkön, hogy újra összehangoljuk a vallással?
Az egyetemen az egyik tanárom egyszer azt mondta nekünk, hogy nem nagyon tudunk úgy körülnézni a világban, hogy ne látnánk meg végső soron mindenben a hitet vagy egy vallás lenyomatát. Azt is mondta, hogy addig ne ugorjunk neki semminek, amíg el nem fogadjuk, hogy
a világ dolgai, történései, bármilyen közhelyesen is hangzik, de összefüggnek.
Elméletben a leválasztás jól működik, többé-kevésbé bármit lehetséges önmagában vizsgálni, vagy legalábbis erősen tudunk törekedni erre, de a gyakorlat más, vagyis hát a valóság más. Egy zsidó-keresztény kultúrában szocializálódott ember elég nehezen tudja vallástalanítani magát, mert az a legalapvetőbb dolgokban is visszaköszön, a törvényekben, az ünnepekben, a hétköznapi rutinokban, a vasárnapi munkaszünetben, de még a déli harangszóban is. Visszaköszön a szeretetben, abban, hogyan viszonyulunk emberekhez, vagy hogyan szeretnénk, hogy hozzánk viszonyuljanak, visszaköszön a jó, a rossz fogalmában, szóval rengeteg mindenben. Ettől még köztudott, hogy
a világ sosem volt annyira elvallástalanodva, mint most.
Pár éve még az volt a mondás, hiszek valami felsőbb hatalomban, most ott tartunk, hogy már ebben sem nagyon. Rengetegen fordulnak el vallásoktól, egyházaktól, vallási közösségektől, mert azok egyszerűen nem tartják a lépést a hétköznapi emberrel. Ferenc pápa éveken át, elég erőteljesen próbálta felhívni a figyelmet arra, hogy hová kellene visszafordulnia nem csak a katolikus egyháznak, de a komplett emberiségnek, a jézusi alapelvekhez, a szeretethez, az elfogadáshoz, az empátiához. Ehhez nem kell egyébként sem kereszténynek, sem hívőnek lenni. Az persze
még mindig nagy divat, hogy a vallásra hivatkozva eszement, meg ezeréves, elavult dolgokat érvényesítenek, tartanak fenn,
kicsit olyan ez, mint amikor egy könyvet alátétnek használunk, ahelyett, hogy elolvasnánk. Az évek során rengeteg emberrel beszélgettem hitről, vallásról, hívőkkel és nem hívőkkel is, tényleg nagyon sokféle emberrel, a világ különböző részein. A közös gondolat legtöbbször az volt, hogy az egyházak hívők felé támasztott elvárásai egyszerűen nem tarthatóak, néha lehetetlenek.
Mintha lenne egy szakadék isten és ember között, egyház és hívője között, amit nem áthidalni, hanem kiszélesíteni akarnának,
hogy minél nehezebb legyen megtalálni az istent, minél nehezebb legyen hinni. De hát ez kinek jó? Ha vissza akarunk térni, szerintem meg kell találnunk azokat a közösségeket, ahol felismerték a hibákat és a helyreállításon dolgoznak, nem a hibák elrejtésén. Ha csak te vagy és a transzcendens, az is egy út. Nem kell sehova sem tartozni, hogy szeressen a Jóisten. Ő szeret és kész.
KULTer.hu: Ha korszerűsítenéd az ihlet fogalmát, akkor azt hogy kötnéd össze a vallással, hogyan korszerűsítenéd annak viszonylatában?
Bennem eleve össze van kötve, azt hiszem. Mondjuk isteni szócsőnek egyáltalán nem érzem magam, sőt, de
abban hiszek, hogy kaptam egy talentumot, ennek a kibontakoztatását pedig az ihlet is segíti,
amit inkább felismerésként vagy rálátásként definiálnék, meg alkotói energiának.
KULTer.hu: Neked hogyan ad erőt a vallás az alkotásban?
Ez érdekel a legjobban, erről szeretek a leginkább írni. Erőt is, témát is ad a hitem. Aztán persze vannak azok az élethelyzetek, amikor lehetetlennek érzem a bárhonnani erőmerítést. Így is
szerencsésnek érzem magam, mert szerintem így jöttem a világra, mármint hívőként.
Nem kaptam vallásos neveltetést, mégis, mióta az eszemet tudom, hiszek Istenben. Írni is mindig jó róla. Ha van egy hosszabb írásmentes időszak, akkor is jönnek az ötletek, csak idő hiányában nem írom le. Meg lusta is vagyok. Ezt mondjuk nem érzem isteni ajándéknak, de azt is hiszem, hogy Isten tudja, hogy mi a jó nekem, szóval néha lustának is kell lenni. Egyébként
sokszor kinevették az istenes költészetem, póznak látták az emberek, és nem tudták összeegyeztetni a személyiségemmel
a hívőséget. A mai napig megkapom, hogy csak legitimálni akarom a döntéseimet a hiteskedésemmel, csak eszköznek használom, hogy felmentsem magam. A transzcendenssel való személyes, bensőséges kapcsolatot kívülről senki nem látja.
Senki nem tudja a másikról, mennyit veszekszik a Jóistennel, hány évet beszélt vele reggeltől estig,
milyen erős istentapasztalata volt, miből származik a meggyőződése. Az erő nem abból jön, hogy Isten mindent megbocsát, ettől még megbocsát, erőt a támasz ad, hogy tudom, nem fog elfordulni tőlem, hanem megtanít élni.
KULTer.hu: A Bibliából vagy bármilyen valláshoz kapcsolódó szövegből mi volt segítségül az alkotói utadon?
Mózes első könyve, a zsoltárok, Pál levelei, főleg a galatákhoz, az athéniaiakhoz írt. A kappadókiai atyák szövegei, Plótinosz Enneászai, de rengeteget inspirálódtam a Koránból és a zsidó misztikából is.
KULTer.hu: Az Apám országa című verseskötetedben a megszólítások gyakran a szerelmekre vagy Istenre vonatkoztathatók, mintha velük akarnád megbeszélni, nekik akarnád meggyónni az érzéseidet. Az imádkozás és a versírás vagy versolvasás miben hasonlít egymásra?
Ha Istennek szól, bármi lehet ima. Marcel Maussnak van egy nagyon érdekes írása az imádkozásról, Az imádság. Szociológiai szempontból vizsgálja. Mauss egyébként ateista. Ezt az említett szövegből nem találnám ki.
KULTer.hu: Melyik volt a legfontosabb alkotással kapcsolatos belső monológod Istennel?
Amikor az Apám országa című verseskötetem záróversét írtam. Az egy nagyon koncentrált állapotban történt. Ott sok minden kitisztult magammal, a költészetemmel kapcsolatban, és új szintre emelte az Istennel való kapcsolatomat is. Hasonló állapotban íródott a Menetel és az Álmomban fekete víz csorog című szöveg is. Kemény beszélgetések voltak ezek,
néha azt éreztem, biztos fogja a fejét, ahogy egy szülő fogja, ha a gyereke indokolatlan hülyeséget csinál.
Közben azt is éreztem, utat enged ezeknek a vallomásoknak, megengedi, hogy néha utáljam magam, vagy dühös legyek rá. Vagy őrjöngjek miatta. Ez az út része. Baromira nem széles, de még csak nem is keskeny. Legtöbbször csak tyúklépésben lehet rajta haladni, úgy meg elég könnyű pofára esni. De mindig felsegít vagy legalább felszerel egy kapaszkodót, hogy felhúzzam magam.
Az interjúsorozat az Ihletforrás YouTube-csatornán megjelenő Mi az ihlet? podcast rövidebb, írott változata.
A fotókat Ágoston Enikő Anna készítette.
